Bizony, 1 év. Az hosszú idő. Annyi idő, amíg a Föld megkerüli egyszer a hatalmas Napot. Addig lemegy a 4 évszak. Mire feleszmélek, újra a nyári ruháimat hordhatom...
...mint akkor. Tavaly érettségiztem. Nem volt vészes, para volt, de minek. Emlékszem, az egyik írásbeli után, a gimi kapuja előtt elemezgettük, hogy milyen volt. Ott volt ő is. A szemébe sütött a nap, de a nap felé nézett. Megvilágította az arcát, és csillogott a szeme a napsütésben. Öltönyt viselt. Ezt az emléket soha nem fogom elfelejteni. Nálam igazából ott kezdődött minden...
Láblógatva vártam a szóbeli érettségit. Semmit nem tanultam rá szinte. Tengtem, lengtem, még jósnőhöz is volt időm elmenni, aki azt mondta, hogy ezen a nyáron megtalálom az igazit. A szóbeli napján para volt, de minek. Gyanútlanul teltek a napjaim. Eredményhirdetés: egy hármas, egy ötös, a többi négyes. Tökéletes. Örültem, boldog voltam, és rohadtul magányos. Voltak barátaim, velük nagyon jól éreztem magam, de akkoris...
Utána volt, az a bizonyos bankett. Amikor megérkeztem még szinte senki sem volt. Aztán gyűlni kezdetek az osztálytársak. Kimentek hátra, hát én is kimentem. Az asztal egyik végénél ültem. Ő a másiknál, és nagyon aranyosan nézett rám. Örültem neki. Rám nem szoktak így nézni. A nap többi része már nem volt ilyen jó. Egyedül voltam. Senki sem foglalkozott velem. Ott ülten egy széken, egyedül, a hófehér ruhámban, amit előtte anya alakított át, mert a húgomé, csak bő volt rám. Emlékszem, mindenki boldog volt. Mindenki, csak én nem. Igazából még a mai napig sem tudom, hogy akkor igazából mi bántott. Nem foglalkozott velem senki? Mindenki vagy a barátjával/barátnőjével volt elfoglalva, vagy ha nem volt, akkor a haverjával dumált. De az én haverom a barátnőjével volt, a barátnőm meg a barátjával. A kettő ugyanaz amúgy. Vagy csak szimplán nem éreztem jól magam? Nem tudom. Meguntam, bementem táncolni a többiekkel, de nem éreztem ott se jól magam. Lementem biliárdozni. Egyedül. A golyókat már dühből löktem be a lyukakba. Akkor lejött hozzám. Hirtelen nem akartam mérgesnek látszódni, de ez nem nagyon sikerült. Mondta, hogy hagyjam abba és üljek le. Leültem. Leült mellém. Megfogta a kezemet. És elkezdett mesélni. Én meg csak néztem és hallgattam. Kimentünk és leültünk a teraszon. Voltak ott többen is. Beszélgettünk. Kérdezte, hogy mi legyen velünk. Rádőltem a vállára és ezt válaszoltam, egy kevés gondolkodási idő után: "Nem tudom." Pedig már tudtam.
Közben eltűnt Laci. Sehol sem találtuk. Elindultam megkeresni. Kb. a buszvégig mentem el, úgy ahogy voltam, a fehér ruhámban és cipőmben. Nem találtam. Visszamentem. Aztán már nem tudom mi történt, mert egyszerre voltam szomorú, mérges, boldog, fáradt, és rendesen össze is voltam zavarodva. Hazaindultunk. Ő kocsival ment a barátaival. Két puszival köszöntünk el. Majd Lacival (aki idő közben valahogy megkerült) és Ágival együtt hazasétáltunk.
Másnap későn keltem. Pizsiben, kócosan és fáradtan ültem az Msn előtt, és Ágival beszéltem. Emlékszem, hogy meleg volt. És arra is emlékszem, hogy mi volt megbeszélve aznapra. Este bulizni mentünk Nádudvarra. Ágival msnen firtattuk, hogy akkor mi meg hogy legyen. Na meg a legfontosabbat, hogy velem meg vele mi legyen. Mit mondjak neki ha megint megkérdezi? Vagy már el is felejtett? Biztos van másik csaj kiszemeltje. És mivan ha izé? Meg mivan ha emez, meg amaz...? Nagyon bizonytalan voltam. Pedig már tudtam. Csak nem mertem magamnak bevallani. De akkoris paráztam. Jobban, mint az érettségikor. Arra jutottunk Ágival, hogy lesz ami lesz, majd meglátjuk. Busszal mentünk. Laci, Ági meg én. Nagyon rázkódott. Odaértünk. A buszvégen nem volt senki, de pár perccel később megérkezett. Keróval jött. Elmentünk hozzájuk, és kiültünk a kerti padokhoz. Beszélgettünk, iszogattunk. Alapoztunk az estére. Majd amikor már elég késő volt, elindultunk. Akkor voltam először a Fészekben. De már akkor nagyon megszerettem. Ugyanis egy nagyon szép emlék fűz hozzá azóta. Táncoltunk, Laci fényképezgetett, jól éreztük magunkat. De én nagyon vártam már valamire. Telt múlt az idő, és nem volt semmi. Kezdtem kétségbe esni, hogy elfelejtette az azelőtti estét, ott a banketten. Látták ezt rajtam Laciék szerintem, mert azt mondták, hogy nyugi. Őt nem láttam, biztos kiment. Táncolgattunk tovább. Visszajött. És láttam rajta. Elővettem a legaranyosabb mosolyomat. :) Felkért táncolni. Egy kis idő múlva ezt kérdezte: " Mit szólnál hozzá, ha beteljesülne a jóslat?" Mondom jó lenne. Kérdezte, és mit szólnék hozzá, ha ez ma történne? Annyira izgultam, annyira vártam. Tudtam, hogy pontosan mi fog történni, hogy mit akar, hogy mit fog ebből kihozni, tudtam az egészet, mégis nagyon nagyon izgultam, hogy úristen most mi lesz...
Kérdésére válaszolva, mondom jó lenne. És akkor feltette az utolsó kérdést. "És mi lenne, ha én lennék az?"
"Szeretném." :)
Magához húzott és úgy táncoltunk tovább. Picivel később meg megcsókolt. Óvatosan Laciékra néztem, vigyorogtak, mint 2 vadalma. Hajnalban mentünk haza taxival. Csabi kikísért minket a művházig, ott váltunk el. Beültünk a kocsiba, integettem neki, majd elindultunk. Itthon a saroknál rakott ki minket, ott megreggeliztem, majd hazaindultam. Épp kelt fel a nap. Gyönyörű volt. Lefényképeztem. Nagyon illett a szituba, mert pont azt jelképezte, ahogy mentem haza a felkelő napsütésben, hogy életem egy új szakasza fog következni. A kép még megvan, ahogy Csabi is.
Ez az egész egy éve és két napja történt. Mégis minden pillanatára emlékszek. Pedig általában arra sem szoktam emlékezni, hogy mit ebédeltem előző nap.
Hhh, most itt ülök, és tudom, hogy valami olyasmit kéne leírnom, hogy mennyire szeretem. De nem tudom megfogalmazni. Annyira szeretem, hogy azt nem lehet leírni. Sőt, kép sincs rá megfelelő. Nagyon. Egyszerűen odáig meg vissza vagyok érte. Már attól is boldog vagyok, ha csak nézhetem, amikor kockul, harcol a fűnyíróval és nagy fűvel, alszik, vagy ha csak épp beszél valakivel. Mindig az arcát nézem, nem tudok betelni azzal, hogy Ő az enyém lehet. Néha vitatkozunk, utána útálom magamat, és átsírom az éjszakát. Reggel már boldog vagyok, mert tudja, ha megbántom, azt nem komolyan teszem, csak épp nyűgös voltam, meg fáradt. Szegénynek sok mindent el kell viselnie tőlem. :D Mindig eljátsszuk azt, hogyha fáradt vagyok és mindjárt elalszok akkor megszólalok, hogy Fent vagyok! Erre ő: Igen, az ágyon.
Ezek mind még mindíg nem hozzák vissza azt az érzést, hogy mennyire imádom, de sztem nem is fogom soha tudni leírni, ami ezért idegesítő. :S
Tény, hogy soha senkinek és semmiért meg semennyiért nem adnám oda, nem hagynám el, senkiért és semmiért. Ez értelmetlen mondat volt, de értitek. És szerintem ő se engem. Később elmondta, hogy akkor szeretett belém, amikor meglátott ott a banketten, a fehér ruhában. Tudom, hogy most össze-vissza fogalmazok, kavarognak bennem az emlékek. Nehéz összeszedni egy év történéseit. Sok szép emlékem van, amit ha mindet leírnék, elfogynának a betűk.
Köszönöm Neked ezt a csodálatos egy évet, és remélem (biztos vagyok benne), hogy még sok ilyen évünk lesz, mert nagyon szeretlek Téged.
(Laci, most néztem a blogod, nem onnan koppintottam:S)
